- Borzasztóan szomorú történeteket ír
- Keserű és reménytelen sorsokról
- És az elnyomásról meg a félelemről
- A felnőttek közül se mindnek ajánlott
Csütörtökön beszámoltunk róla, hogy irodalmi Nobel-díjat nyert Krasznahorkai László író. Az életrajzát már ismertettük röviden. Most arról írunk, mi olyan különleges benne, hogy megkapta a világ legrangosabb kitüntetését.
Krasznahorkai művei korántsem könnyű olvasmányok, gyerekeknek egyáltalán nem valók. De ha idősödik, érik egy olvasó, felnőtt korában szívesen belenéz mély és részletgazdag kötetekbe is. Az író könyvei ilyenek, és akkor még finoman fogalmaztunk. Egy-egy mondata akár több száz oldalon keresztül is folytatódik, a történeteit pedig a kilátástalanság, a félelem érzése és a közelgő apokalipszis rémképe járja át.
Krasznahorkai számos regény, novella- és esszékötet, valamint több forgatókönyv szerzője. Filmrendező barátja, a szintén nemzetközileg elismert Tarr Béla hétórás (!) filmet készített az 1985-ben megjelent regényéből, a Sátántangóból. A Sátántangó egy elszigetelt falucska lakóiról szól, akik reménytelenül töltik a mindennapjaikat. A művet többek között azért szeretik a kritikusok, mert az egyedülálló módon szól a társadalmi rendszerek összeomlásáról, és arról is, hogy milyen könnyű megvezetni és átverni a kétségbeesett embereket. A történetnek – a könyvnek és a filmnek is – világszerte rengeteg rajongója van.
De Tarr Béla vitte filmre Az ellenállás melankóliája című könyvet is, Werckmeister harmóniákra átkeresztelve. A történet szerint egy kisváros életét egy vándorcirkusz érkezése kavarja fel. A hangulat ebben a műben is éjsötét. Nem is csoda. Amikor most, a Nobel-díj bejelentése után megkérdezték Krasznahorkait, hogy mi a fő inspirációja, azt mondta: a keserűség.
„Nagyon szomorú vagyok, ha a világ jelenlegi helyzetére gondolok. Ez a legmélyebb inspirációm. Hogy adjak valamit a következő generációnak, hogy valahogy túléljük ezt az időszakot, mert ezek nagyon-nagyon sötét idők, és sokkal több erőre van szükségünk hozzá, mint korábban” – nyilatkozta.
A nemzetközi reakciók
Krasznahorkai díjának a nemzetközi sajtóban is örülnek. A The Atlantic című lap arról írt, hogy Krasznahorkai az eddigi díjazottakhoz képest szokatlanul sokat kísérletezik, de a mostani instabil világban tökéletesen időszerűnek tűnt elismerni őt. A szerző megjegyezte, hogy Krasznahorkai központi témája könnyen értelmezhető és sajnos örökzöld: a politikai elnyomás elbutító hatásairól ír, és kritizálja hogy az ember ezt eltűri.
A New Yorker magazin egyenesen arról ír, hogy akik már beléptek a szépirodalmi művek különös és csodálatos területére, azok számára nem meglepetés a hír, hogy Krasznahorkai nyerte a díjat, amit nagyon is megérdemelt.
A Washington Post igyekezett eligazítani az olvasóit azzal kapcsolatban, hogy melyik Krasznahorkai-könyvvel kezdjék, ha megismernék az írót. Erről egyébként már magát Krasznahorkait is megkérdezték párszor. Általában kitér a válasz alól és felidézi, mit mondott erről egy 2018-as dokumentumfilmben. „…először megpróbálja lebeszélni, hiszen egy jószándékú, kék szemű, biztos jövőképpel rendelkező, reményektől eltelt embernek az ember nem ajánlhatja ezeket a könyveket”. Vagyis arra utalt, hogy az optimista, lelkes olvasók ne fussanak neki a könyveinek.
A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai a Nobel-díjat „a lenyűgöző és látnoki műveiért kapta, amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”. A művészetről az év elején az író azt mondta, hogy az az emberiség rendkívüli válasza arra az elveszettség-érzésre, amely a sorsunk. A szépség létezik. A határon túl fekszik, ahol állandóan meg kell állnunk; nem mehetünk tovább, hogy megragadjuk vagy megérintsük a szépséget – csak e határtól nézhetjük, és elismerhetjük, hogy igen, valóban van valami ott a távolban.”
Források: The Atlantic. New Yorker. Washington Post. ND Books. Yale Review. Könyves Magazin.
